A 2008 utolsó negyedében kibontakozott, majd 2009-ben teljes erővel ható globális pénzügyi és makrogazdasági válság alapvető sajátossága, hogy

• 1945 után gyakorlatilag első alkalommal a fejlett világból indult ki (USA, de számos más OECD-ország is),
• a második világháború utáni legjelentősebb GDP-visszaesést idézte elő,
• és ami a legfontosabb: a GDP visszaesésénél jóval nagyobb volt a világkereskedelem hanyatlása annak ellenére - és mindannyiunk szerencséjére -, hogy senki sem léptetett életbe átfogó, az áruforgalmat gátló protekcionista intézkedéseket.

Amíg a világ összesített GDP-je 2009-ben 0,6 százalékkal csökkent - első alkalommal az elmúlt 20 évben -, addig a világkereskedelem 10,7 százalékkal zuhant. Ez a trend kiemelten jelentkezett a fejlett (OECD-) országok esetében, ahol az előbbi mutató 3,2, az utóbbi viszont 13,5 százalékos visszaesést produkált. Vagyis: első alkalommal fordult elő 1945 után, hogy a globális gazdaság egyik legjelentősebb - sőt a legtöbb kisméretű és nyitott ország esetében egyértelműen meghatározó - növekedési tényezője, a külkereskedelem (export) jóval nagyobb hanyatlást volt kénytelen elkönyvelni, mint a GDP csökkenése. Korábban is volt olyan év, amikor a GDP nem, vagy alig nőtt, de az export minden alkalommal ezt a recessziót mérsékelte, hiszen növekedési üteme rendszeresen - normál időszakokban két-háromszorosan - múlta felül a GDP növekedési ütemét.

Könnyű álmot ígérnek

Ebből a - pillanatnyi - helyzetből néhány „szakértő" azt a következtetést vonta le, hogy

• a jövőben az export nem lesz a növekedés motorja,
• ezért át kell állni a belső piaci kereslet élénkítésére, bármekkora is a belső piac mérete, és bármilyen nemzetközi kereskedelmi (integrációs) kötelezettségei is vannak az adott országnak. Ezt az „érvelést" teljes erővel és teli szívvel emelték vállukra a populista és demagóg „politikacsinálók", hiszen könnyen lehetett támogatást szerezni a nyitás, a nemzetközi együttműködés és mindenekelőtt a „kizsákmányoló" külföldiek és nemzetközi intézmények, valamint cégek ellenében,
• s ami ennél sokkal súlyosabb: sokan az exportorientált fejlesztési modell végéről, sőt a „modell" csődjéről, zsákutcájáról beszélnek, természetesen - mint minden populista érvelés esetében - anélkül, hogy bármit is mondanának arról, hogy helyette mit lehetne jobban, hatékonyabban és főleg fenntarthatóan növekvő életszínvonal mellett tenni.

Ez a „könnyű álmot" ígérő érvelés elérte Magyarországot és a magyar gazdaságpolitika egyes - esetenként meghatározó - szereplőit is. Kétségtelen, hogy a pénzügyi válság, pontosabban a magyar gazdaság messze átlag feletti függősége a nemzetközi pénzpiactól, valamint a lakosság és a vállalati szektor (nem pedig a kormány és a nemzeti bank!) devizában mért és nemzetközileg is kiemelkedő adóspozíciója további tápot adott a „függetlenedési" törekvéseknek.

Kereskedelmi függőség?

A pénzügyi függőségről és mértékének csökkenthetőségéről itt nem kívánok szólni, annál inkább az úgynevezett „kereskedelmi függőség" három meghatározó eleméről, ami az elmúlt 15-20 év „modellkritikájában" központi helyet foglal el:

• „túlzottan nyitott az ország, ebből adódik a nagyfokú külkereskedelmi sebezhetőség,
• rossz a magyar export szerkezete, ami tovább mélyíti a függőséget, immár szerkezeti oldalról,
• végül pedig duális gazdaság jött létre, amelyben a Magyarországon működő transznacionális cégek versenyképesek, a hazai kis- és középvállalkozások pedig nem.

A fentiekből következik, hogy:

• csökkenteni kell a magyar gazdaság nyitottságát, fokozott figyelmet kell fordítani a belső piacra, függetlenül a globális versenyképesség követelményeitől. Különösen fontos a „bezárkózás" az EU esetében, hiszen mindenekelőtt e piacnak vagyunk „kiszolgáltatva",
• változtatni kell az exportszerkezeten, mert az túlságosan konjunktúrafüggő (ami igaz, jármű, elektronika, gépek, optika stb.),
• korlátozni kell (esetenként „elzavarni") a külföldi cégeket, miközben állami támogatásban kell részesíteni a mindeddig versenyképtelen „magyar" vállalatokat.
• A fenti populista „érvelés" alapvető problémája, mint minden hasonló tőről fakadó gondolatmeneté, hogy nem mondja meg azt, hogy:
• mi a politikai, gazdasági, társadalmi és jövedelmi következménye a nyitottság csökkentésének, pontosabban a bezárkózásnak, akár EU-tagként, akár a világkereskedelem részvevőjeként,
• bármely más termelési és exportstruktúra milyen előnyökkel és költségekkel, valamint jövedelmi, technológiai, vezetési és egyéb különbségekkel járt volna, és ezeket hajlandó lett volna-e a magyarországi) üzleti szféra és a társadalom elfogadni, illetve elviselni,
• milyen perspektívát kínálna az a felzárkózási modell, amely nélkülözi („megszabadítja magát") a külföldi „kizsákmányolástól", és - ki tudja milyen pénzből, mekkora eladósodással és/vagy inflációval - finanszírozná azt a kkv-szektort, amelynek jelentős része alkalmatlan a nemzetközi versenyre, és nem is tehető alkalmassá. Ezt végre világosan be kellene látnunk, és az ebből adódó következtetéseknek a gazdaság-, foglalkoztatás- és társadalompolitikában érvényt is kellene szereznie az éppen adott kormányzatnak.

Mit helyette?

A magyar gazdaság méretei, nyitottsága, nemzetközi és európai beágyazottsága, nem utolsósorban pedig a társadalom érzelmileg megalapozott, de gazdaságilag messze nem minden esetben alátámasztott igényei alapján (koraérett fogyasztói társadalom, annak minden gazdasági, értékrendbeli és emocionális következményével együtt, amivel a jelenlegi és a következő kormányok is kénytelenek lesznek szembesülni) nincs járható alternatívája az exportorientált gazdaságpolitikának. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne kellene fokozott figyelmet szentelni a belső piacnak, de ennek egyensúlyrontó és növekedéskorlátozó következményeivel is tisztában kell(ene) lenni.

Ezért a megoldás nem a bezárkózás, hanem a nyitottság fenntartása és az exportorientált „modell" továbbfejlesztése a dinamikus piacok felé. Való igaz, ezek nagyrészt nem EU-piacok, bár a magyar export Németországba döntően nem a német belső kereslet, hanem a német exportképesség függvénye. Kiemelt figyelmet érdemelnek a feltörekvő (nem csak a BRIC) országok, a környező EU-tagállamok vagy jövendő tagok. De: mindezt nem az EU rovására! Tudomásul kell vennünk, hogy - hasonlóan minden uniós tagállamhoz - kereskedelmünk meghatározó hányada mindenfajta és remélhetőleg sikeres földrajzi diverzifikációs törekvés mellett (nem ellenére!) továbbra is az EU-tagállamokkal fog bonyolódni. Az azonban kétségtelen, hogy a dinamikát - de belátható időn belül nem a volument - az extra-EU-kereskedelem hordozhatja a következő években.

A vietnami papucs alternatívája

A magyar szakosodás - bármely nemzetközi összehasonlításban - kiemelkedően gyors volt az elmúlt másfél évtizedben. Elhagytuk az „olcsó és szakképzetlen/betanított" munkaerő „modelljét", ami ma is jellemző számos új tagállamra (baltiak, részben lengyelek, nagyrészt románok és bolgárok, nem is beszélve a „Nyugat-Balkánról"). Rátértünk a technológia-orientált termelésre és exportra. Természetesen úgy - és ez a „modell" első szakaszában mindenfajta évezredes magyar csodavárás ellenére sem lehetett másként -, hogy az export jelentős részét, mindenekelőtt a magas technológiát tartalmazó termékeket importáltuk, itthon összeszereltük/beépítettük/továbbfejlesztettük, és ezzel jelentős versenyképes exportkapacitást teremtettünk meg.

Az alternatíva például a vietnami papucs lehetett volna. Nem kétséges, ez inkább napi szükséglet, mint az autó, a mobiltelefon vagy a számítógép (fél)évenkénti cseréje, ezért feltételezhetően kevésbé válságérzékeny. Elméletileg ezt is lehetett volna választani, de akkor a politikának őszintén meg kellett volna mondania: ehhez vietnami bérek és vietnami életszínvonal járul.

Elfogadja-e ezt a magyar társadalom? Aligha. Ez az éremnek az az oldala, amit a demagóg-populista érvelés soha nem volt hajlandó bemutatni (talán meg sem értette, miről van szó). Vagyis: a továbblépés nem a szerkezet visszafejlesztése, hanem továbbépítése, a hazai hozzáadott érték növelése, a külföldről importált technológia és vezetési ismeretek beépítése egyre több magyar(országi) termelő és szolgáltató cég tevékenységébe. Ehhez, és nem máshoz van szükség világos állami gazdaságpolitikára.

Hamis szembeállítás

A Magyarországon működő és nemzetközileg versenyképes, valamint világméretű (nem csak európai!) üzletpolitikát folytató transznacionális cégek szembeállítása a kkv-szektorral több szempontból is - enyhén szólva - hamis. Egyrészt számos sikeres magyar kkv van, amely önmagában is kiválóan boldogul a világpiacon. Másrészt egyre többen tudnak sikeresen bekapcsolódni a transznacionális vállalatok magyarországi és nemzetközi termelési-szolgáltatási láncolatába, és éppen ezen a lépcsőfokon keresztül tesznek szert fokozott önállóságra (is, miközben egy ideig még nem fognak feltétlenül kitörni a láncolatból). Harmadrészt a kkv-szektor Magyarországon nemcsak magyar, hanem vegyes és külföldi tulajdonú cégeket is tartalmaz, amelyek szervesen bekapcsolódtak a nemzetközi vállalatok tevékenységébe, és jelentős szerepet játszanak nemcsak az exportban, hanem a magyarországi foglakoztatásban, közületi fogyasztásban, adófizetésben és - amire sajnos mindig kevés figyelmet fordítunk - a „társadalmi értékteremtésben" is.

Vagyis: a megoldás nem a két szektor mesterséges - és ismételten populista érvelésen alapuló - szétválasztása, hanem minden, az állami gazdaságpolitika eszközeivel lehetséges közelítése. Figyelembe véve a jelentős fejlettségbeli eltéréseket - ez kevésbé gazdasági, mint mentális és vezetési -, itt hosszabb távú és mindkét fél számára sok türelmet és nagy kompromisszumkészséget igénylő folyamatról van szó, amelynek azonban kezdettől fogva a kölcsönös bizalom kell(ene), hogy az alapja legyen.

Magyar multik

Ebben a közegben jelenhet meg - és ennek máris vannak világos és meglehetősen nyugtalanító jelei -, hogy különösen az elmúlt évtizedben regionálisan is sikeres magyar vállalatok (az úgynevezett magyar regionális multik) érzik növekedési-terjeszkedési korlátaikat. Nem kétséges, hogy az elmúlt évtized magyar gazdasági sikertörténetéhez jelentős mértékben járultak hozzá azok a cégek, amelyek tapasztalatuk, helyismeretük, tőkeerejük alapján ki tudták használni a környező országokban adódó lehetőségeket (nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy a nyugati, még erősebb cégek Magyarországon tettek már egy évtizeddel korábbról indulva). Ez a „regionális expanzió" azonban egyre inkább több korlátba ütközik: megjelennek a versenytársak, részben akár az adott országból vagy a kelet-közép-európai régióból, jelentkeznek a gyors „túlnövekedés" közismert szimptómái - ami természetesen nem regionális, hanem globális sajátosság -, kimerülnek a korábban rendelkezésre állt cégszerzési és fejlesztési tartalékok.

Mindez e cégeket vagy egy részüket nem az eddig követett stratégia felülvizsgálatára készteti, hiszen mely cég hajlandó lényegi változtatást eszközölni, ha egész eddig sikeres volt. Ellenkezőleg, a status quo fenntartására, vagyis a potenciális versenytársak kizárására épít, erőteljesebb protekcionizmust követel meg az adott kormánytól, függetlenül attól, hogy erre EU-tagként nincs lehetőség. De a populista-demagóg lendületben úgy érzi, ez is lehetséges, hiszen saját rövid távú érdekeit védi - pedig, ellenkezőleg: éppen rombolja -, miközben a magyar gazdaság fenntartható nemzetközi versenyképességét biztosan nem erősíti.

Hol van értelme a „patriotista gazdaságpolitikának"?

Mindebből világosan levezethető, mit érdemes és mit nem szabad(na) támogatnia az aktuális magyar kormánynak, politikának és gazdaságpolitikának. Ez a támogatás természetesen szorosan egybefonódik az EU-transzferekkel (és a nemzeti kofinanszírozással). Mivel pedig ezek az eszközök végesek, még inkább aláhúzandóak a támogatás alapvető válogatási (szelekciós) kritériumai és játékszabályai. Vagyis csak olyan vállalkozásokat érdemes (szabadna) támogatni, amelyek:

• már bizonyították, hogy exportképesek, és támogatás esetén képesek versenyképességüket erősíteni, és exportjukat tovább fokozni,
• bekapcsolódtak a transznacionális vállalatok magyarországi tevékenységébe (függetlenül attól, hogy magyar vagy külföldi/vegyes tulajdonban vannak-e), és képesek a ma még jelentős, átlagban a kivitel 70-80 százalékát elérő import növekvő részét megfelelő árú, minőségű és szállítási határidejű hazai beszállításokkal kiváltani. Ha valahol van értelme a „patriotista gazdaságpolitikának", akkor ez bizonyára az a terület - de csak szigorú versenyképességi kritériumok, nem pedig populista „buy Hungarian" lózungok alapján,
• termelésük és/vagy szolgáltatásuk alkalmas arra, hogy visszaszorítsa a magyar piacról a külföldi versenyt, természetesen ismételten a fenti feltételek teljesítése mellett (ár, minőség, szállítási határidő, valamint a versenyképesség egyéb tényezői),
• végül pedig EU-s és magyar költségvetési pénzekből támogatandók mindazok a beruházások, amelyek a fent említett szereplők versenyképességét erősítik (fizikai és szellemi infrastruktúra fejlesztése, a jogi intézményi környezet folyamatos változtatása, nem utolsósorban pedig a magyar társadalom alkalmazkodó képességének és a társadalmi tudat jövőorientáltságának aligha túlhangsúlyozható erősítése).

Hatékony védelem

A gazdasági válság azon periódusa, amikor a GDP visszaesését a külkereskedelem „összeomlása" kísérte, véget ért. Bár a GDP növekedése a legtöbb fejlett országban még alig mérhető, és az élénkülés meglehetősen ingoványos talajon áll, egyértelmű tendencia, hogy az újraélénkülés ismét a külkereskedelem dinamikájából, nem pedig a belső piaci kereslet (mesterséges) élénkítéséből származtatható. 2010-ben a világ GDP-je 2,3 százalékkal (az USA-é 3,1, az euroövezeté ugyanakkor csak 1 százalékkal) bővülhet, miközben a világ áruexportja 8 (ezen belül a fejlett országoké 8,1) százalékkal nőhet.

Ez a tendencia - hasonlósan a 2009. évi visszaesés jellegéhez és volumenéhez - Magyarországra is érvényes. A gyenge növekedést erőteljes exportdinamika kíséri, aminek eredményeként 2010-ben visszatérhetünk a válság előtti pályára (export a GDP több mint 75 százaléka, a 2010. évi export elérheti a 2008. évi szintet stb.). Hangsúlyozni érdemes, hogy itt globális trendekről van szó. Ezért az exportorientált „modell" nemcsak hogy nem kárhoztatandó, hanem az egyedüli folytatandó út a fent említett strukturális fejlesztések mellett, amelyeket viszont az adott kormányoknak kell biztosítaniuk egyre élesebb nemzetközi versenyben.

A „külkereskedelmi sebezhetőség" ellen a hatékony védelem nem a protekcionizmusban, hanem a versenyképesség erősítésében rejlik. Erre és csak erre szabad(na) a rendelkezésre álló forrásokat összpontosítani. Mivel az utóbbiak szűkek, ez újabb érv amellett, hogy csak ilyen koncentrált fejlesztéspolitika hozhat sikert. Ilyen forráselosztás azonban feltételezi a status quo és a populista gazdaságpolitika minőségi meghaladását. Magyarország jövője pontosan ennek a gordiuszi csomónak vagy archimédeszi pontnak - ha tetszik „minőségi és értékküszöbnek" - a meghaladásán múlik.