Magyarország leszakadásának - egyebek mellett - van egy ritkán említett oka: az állami szintű tervek, programok gyenge minősége és készítésük sokszor szakszerűtlen módja. S bár ez „csupán" módszertan, mégis, ami az ország irányítását illeti, alapvetően meghatározza a minőséget, írta Fodor István egy másfél évvel ezelőtt publikált tanulmányában.

- Vajon a szocialista tervgazdaság negyven évének és minden gyakorlatának elvetése az, ami a komplex tervezéssel szembeni közömbösséget vagy idegenkedést indokolja?

"A köztudatban az él, hogy bejött a világválság, és ettől szenvedünk. Nem." - fotó: Bartos Gyula

- Nehéz ezt megmondani. Biztosan vannak halk hatásai a korábbi kultúrának, vagy erősebb hatásai annak, hogy a magyar politikában nem volt jelen sok évtizedre visszamenő professzionális tervezési kultúra. Azonban nincs és nem volt akadálya annak az elmúlt közel két évtizedben, hogy ez minden oldalon gyorsabban professzionálissá váljék. Volt olyan szegmens és időszak, amikor ez sokkal jobban ment, még ha nem is teljesen jól. Tehát, ha annak az okait keressük, hogy a tudatos, szakszerű tervezés, a jövőben gondolkodás miért hiányzik, akkor inkább a közelmúltban keresném azokat. De valóban nehéz megtalálni azt a bizonyos keskeny mezsgyét a politikai és a gazdaságban érvényes gondolkodásmód közötti sávban.

- A politikai érdekeket kiszolgáló, megalapozott szakmai munkáról beszélünk?

- Egészséges esetben inkább szolgáló, mint kiszolgáló. A politika fontos szerepet játszik, bár igaz, nem mindig tökéletesen racionális. De ez így van rendjén. Mert nem azt állítom, hogy a racionalitást teljes egészében és mindenkor uralkodóvá kell tenni - egy egészséges keverékre van szükség -, de vannak szabályok, amelyeket nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ilyen például, hogy eldöntsük: a pillanatban gondolkodunk-e, vagy hosszabb távon; a pillanat megoldásait egy hosszú távú elképzelésből vezetjük le, vagy csak a rövid távú érdekeket nézzük; hogy reaktívak vagyunk, vagy proaktívak. Ez utóbbi nagyon fontos: a napi események késztetik-e a döntéshozókat cselekvésre? Mert ha különböző személyek ugyanabban a témában elkezdenek a pillanatban gondolkodni, s nincs mögötte valamilyen struktúra elképzelés, annyi különböző irány lehet, hogy lehetetlenné válik a közös gondolkodás, hiányoznak a szinergiák, hiányzik a csapat. Ha ezt egy országra vetítjük, akkor megjelenik Magyarországon mai állapota előttünk.

- Egy eszközről, a tervezésről és ennek hiányáról beszélünk, holott lehet, a kiindulópontnak a következménynek kellene lennie: annak, ami a tanulmánya középpontjában is áll, hogy rettenetesen hiányzik egy nemzeti stratégiai terv, de akár csak egy nemzeti minimálprogram. Ezt a 2006-os fordulatnál is mint hibapontot említi: csináltunk egy konvergenciaprogramot, amit elvártak tőlünk, de ezt úgy tettük, hogy nem volt mögötte stratégia, pusztán elvárt célokat kielégítő menetrendet készítettünk.

- Egy ország irányításában mindig van egy felelős csoport, amely a felhatalmazást kapja. A tervezés, vagy ha úgy tetszik, a stratégiában gondolkodás, mindig a feladatbirtokló kötelessége, de az ő érdeke is, hogy e mögé minél szélesebb szakmai és társadalmi - nem feltétlenül politikai - támogatást tegyen. Szó sincs arról, hogy teljes értékű politikai konszenzus jöhet létre, és ez egyébként helyén is van. Bármelyik csoport tudna erős stratégiát készíteni, ha az értékek mentén, kellő távolságban és kellő szélességben gondolkodik. S ha kellően részletes, kidolgozott és elfogadott a terv, akkor sokkal kisebb a végeken a szabadsági fok, a program torzulásának veszélye. Gondoljunk csak bele, hogy hány program, stratégia készült az elmúlt hét évben? Holott egyetlen igazi lett volna a kívánatos, széles támogatottsággal és következetes végrehajtással. Ma már nem nagyon lehet találni olyan embert, aki ne ismerné el, hogy nagy baj van. A jelek már két, három, négy évvel ezelőtt is megvoltak, de akkor még a társadalom nem egységesen mondta, hogy baj van, egy része megpróbálta menteni, magyarázni vagy szépíteni a helyzetet, pedig már sejtette, hogy gond van. Tehát tágult a felelősségi kör: a passzív értelmiség is beletartozik. Az igazi segítség az, ha a kritikát akkor mondom, amikor a helyzet még korrigálható. Ha akkor, amikor már nehezen, akkor önmagában a csenddel is hibát követtünk el.

- Értem, és részben egyet is értek, de azt gondolom, reális helyzetleírás mindig volt. A mostanában már a közvélemény előtt is ismert problémákról - mint a nagy elosztórendszerek átalakításának szükségessége, az államháztartási reform elodázhatatlansága, az önkormányzati rendszer tarthatatlansága, az adórendszer vállalkozásellenessége - a szakmai sajtó és benne a Piac & Profit a kilencvenes évek eleje-közepe óta ír. Az viszont lehet, hogy az értékelés nem volt megfelelő, a lehetséges következményeket hibásan mérte fel az értelmiség, a szakmai közvélemény. A társadalom viszont egyáltalán nem mérte fel. De, ahogy mondta, most már mindenki tisztában vele, hogy baj van.

- Sőt, akkora a baj, hogy már azt sem tudjuk pontosan, hogy mekkora, mi lesz, és hogyan lesz.

- Másfél éve még azt írta, van esély a korrekcióra. Most hogyan látja? Persze tudom, korrekcióra mindig van lehetőség...

- Úgy van, ez a válasz. Nem lehetetlen a korrekció. Ehhez a strukturált gondolkodásmód szükségessége időtlenül érvényes tétel. Bármilyen fázisban vagyunk, sem a tűzoltást, sem a válságkezelést nem lehet másképpen végezni. De ma valóban más a helyzet, sokkal kisebb a mozgástér, sokkal több a kényszerpálya. A köztudatban az él, hogy bejött a világválság, és ettől szenvedünk. Nem. A világválság valóban import, de bennünket adott állapotban talált, és ez is válság volt. Hatásaiban nagyon nehéz persze a kettőt különválasztani, de a két válságnak komoly tulajdonságbeli különbségei vannak, így komolyak a korrekciós különbségei is.

Teljes interjú a Piac és Profit magazin áprilisi számában.