Bűnbánó közgazdászok

2010. május 24. hétfő - 11:32 / Kriston László
  •    

A baklövés, hogy nem látták előre a válság eljövetelét és hatását, arra készteti a közgazdaság-tudomány jeles képviselőit, hogy felülvizsgálják korábbi álláspontjaikat.

A válság paradigmaváltásra ösztökélő mellékhatása, hogy búcsút vehetünk a kizárólag racionális alapon döntő és profitmaximálásra törekvő automatától, amelynek a behaviorista közgazdászok tartották az embert. Tehát nem olyasvalaki, akinek (jövőbeli) viselkedését matematikai pontossággal lehet modellálni.

Már eddig is voltak szerzők, akik árnyaltabb teóriákat vázoltak fel: Gary Becker a nem csupán szűk önérdeken alapuló viselkedéseket elemezte (például gyermekvállalás, altruista cselekedetek); Amos Tversky és a Nobel-díjas Daniel Kahnemann az előítéletek és elfogultságok szerepét vizsgálták a fogyasztói döntésekben; Herbert Simon amellett érvelt, hogy a döntéshozatal folyamata maga befolyásolja döntéseinket, s a tökéletes ráció azért is illúzió, mert a tökéletes informáltság lehetetlen. Friedrich von Hayek és Soros György szintén az egyéni álláspontok relativitását hangsúlyozták műveikben, vagyis megértési, befogadási képességünk tökéletlenségét, amely prognózist felállító készségünkre is érvényes.

S jött a nagy bumm, és az évtizedek során fabrikált, racionalitásra alapozó teóriák csődöt mondtak. Az emberi „magatartás ilyen nagy félreértésével sikerült 50 trillió dollárt eltüntetni a globális javak köréből" – fogalmazott sarkosan David Brooks, a New York Times tárcaírója. Nincs széles körben elfogadott konszenzus arról, pontosan mi okozta a válságot. De a bűnbánó diszciplína önrevíziót tart. Vannak, akik elvitatják a tudományos jelleget a közgazdaságtantól, mondván, a valódi tudomány mindig fejlődik.

Figyelemre méltó, hogy a gazdaságtudomány újragondolása nem is annyira az elméleti oldalon, hanem a történetírás terén bontakozik ki. Carmen M. Reinhart és Kenneth S. Rogoff This Time is Different című könyve például mentes bármiféle teoretizálástól. A gazdaságtörténet humanizálódik: haladó szellemű szerzőik egyesítik benne a pszichológia, az idegszövettan és a szociológia felismeréseit. No meg az erkölcstanét. Mert hát Adam Smith is morálfilozófus volt. De John Maynard Keynes sem pusztán számokról beszélt: Animal Spirits: How Human Psychology Drives the Economy című művében a Nobel-díjas George Akerlof rámutat, hogy Keynes a gazdaság hajtóereje és az 1929-es válság leírására az „állati természet" kifejezést használta, amely nála emberi érzelmeket, impulzusokat, lelkesedéseket és félreértéseket felölelő gyűjtőfogalom. Akerlof szerint idetartozik a korrupció, az igazságérzet és a bizalom is (ami felfújja a tőzsdei lufikat).

 

A robotszerű döntéshozó/befektető/fogyasztó képének cáfolataként agyműködésünk sajátosságait veti be John Cassidy How Markets Fail című könyvében. Az idegsejt-pszichológia bebizonyította, hogy a különböző szituációkban más-más részeit használjuk agyunknak (és más ingerületátviteli konfigurációk aktiválódnak); az emberiség nagy része képtelen bonyolult számításokat követni; az egyéni szinten racionálisnak tűnő döntések pedig kollektív szinten hajmeresztően irracionális eredményekhez vezetnek. Az The Irrational Economist című antológia – mely egy döntéselméleti konferencia előadásait tartalmazza – szintén arról tanúskodik, hogy gyakran hozunk teljességgel rossz és irracionális döntéseket. A kötet egyik szerzője az általános egyensúlyelmélet Nobel-díjas kitalálója, Kenneth Arrow. Szerinte akkor lenne hatékony a szabad piac, ha a piaci szereplők az értékpapírpiacokon jól tudnának következtetni arra, hogy a lehetséges események milyen hatással lehetnek az árfolyamok mozgására. De a gazdasági szereplők csak akkor tudnák ilyen fokú biztonsággal megállapítani a jövő mozgásait, ha tisztában lennének az összes többi szereplő véleményével. Erre pedig legfeljebb egy telepatikus tisztánlátó képes. És ez itt nem a vicc helye: a racionalitáson túl tehát elkezd bejátszani a képbe az intuíció. A legnagyobb tőzsdeguruk köztudottan mindig az ösztöneikre hallgattak – s a gazdaságtan elkezdi vizsgálni ezt a mentális zónát.

 

A közgazdászok felfedezik az ember érzelmi életét s annak azon elemeit, amelyeket valamelyest számokba tudnak konvertálni. E gondolati, szellemi elmozdulás jegyében felértékelődnek olyan fogalmak, mint elvárás, érzelem, képzelőerő, identitás, erény, szeretet, kötődések. Az Identity Economics: How Our Identity Shape Our Work, Wages and Well-Being társszerzői, a már említett Akerlof és Rachel E. Kanton az identitástudatot éppolyan fontos tényezőnek tartják, mint a gazdasági teóriákban sokkal többet tárgyalt (érték)ítéletet. Elegendő, ha a szegénység és az etnikai kisebbségek összefüggésére, nemzettudat és népvándorlás kérdésére vagy a nők és férfiak egyes kultúrákban és szakmákon belül is eltérő esélyegyenlőtlenségére gondolunk.

Egyes megfigyelők lehetségesnek tartják, hogy az új, szélesebb látókörű közgazdaságtan a történetírás és a morálfilozófia ágává válik, mert elveszti azt a tévképzetet, hogy tudományos egzaktságra képes – az ugyanis hamis emberképen alapult. A jövőben tehát inkább gondolkodó, mintsem színtisztán számoló tudomány lesz.